Tavaszi Zsongás

2008.április 25.

Tisztelt ünneplő Közösség! Kedves Vendégeink!

Mindannyian tudjuk, hogy az ünneplés napja más nap, mint a többi. Azon azonban ritkán gondolkozunk el, hogy miben tér el az ünnep a hétköznapoktól.
Az ünnep egy közös varázslat. Már az ünnepeink időpontjának meghatározása sem más, mint számmisztika. Különös alkalmaknak tekintjük a kerek évfordulókat, és ez a tény mindannyiunk számára természetes. Mindannyian fogékonyak vagyunk a számmisztikára. Esetünkben az évfordulók, a szép kerek, misztikus számok részben véletlenül, másrészt némileg befolyásolva egybeesnek, így fölerősödik jelentőségük.

Az iskola 82 évvel ezelőtti alapítása, az iskola épületének 50 évvel ezelőtti átadása, a névfelvétel 18. évfordulója és a gimnázium születésének 16. éve csaknem egybeesik.
Az ünnep varázslata abban áll, hogy megkíséreljük a lehetetlent, megkíséreljük egy pillanatra megállítani, és egyben összesűríteni az időt. Ehhez a varázslathoz segítséget kapunk a megjelent vendégektől, akik valamilyen módon kötődnek intézményünkhöz. Vagy úgy, hogy itt tanítottak, vagy itt tanultak, vagy segítették, támogatták, vagy csak elfogadták az eszmét, amely iskolánkat létrehozta, fenntartotta, irányította, működtette eddig. Vagy hitet tettek a humanista és művészeti nevelés eszméje mellett. Az eszme pedig az, hogy pedagógiai eszközökkel is lehet másokon segíteni; hogy ne csak a vagyonszerzés, a hatalombirtoklás, a hírnév legyen célja az életünknek, hanem másokért végzett értelmes, segítő munka is: esetünkben a tanítás.
A varázslat része, hogy hónapok óta készülünk erre a pillanatra. Mindent százszor végiggondoltunk, minden eseményt felidéztünk. Rengeteg pozitív energiát halmoztunk föl magunkban erre a napra. Szeretetet, tiszteletet, várakozást, bizakodást, örömöt, optimizmust. Akik hozzánk tartoznak s nem tudtak eljönni valamilyen okból, azoknak megemlítjük a nevét, megmutatjuk a fényképét, vagy úgy idézzük meg őket, hogy csak gondolunk rájuk, hogy valamilyen módon mégis csak velünk lehessenek. Gondolunk azokra is, akik már nem ünnepelhetnek velünk, akik közül sokan tanúi voltak, hogy 1957-ben és 1958-ban megépült Pestszentlőrinc legszebb, legkorszerűbb intézménye.

Amikor átadták az új épületet, iskolapalotának nevezték a tanulók és a tanárok is. Az aulában elkészült Ledl László tanár úr egész falat beborító festménye. A megnyitó ünnepségen részt vett Bárdos Lajos zeneszerző, aki akkor már híres-neves művész, zenepedagógus volt.
Ő bábáskodott az ország egyik első énekes iskolájának, a miénknek megalapításán és ő is avatta fel iskolánk ének-zenetagozatát. Kialakult egy szakmai profizmusra törekvő, gyermekszerető tantestület, amelynek tagjai hosszú időre vállalták az együtt maradást, majd a fiatalabb pedagógus nemzedék nevelését, befogadását. Csaknem 20 évvel ezelőtt iskolánk felvette Vörösmarty Mihály nevét és 1991-ben gimnáziummá vált. 2000-ben az iskola előterében sor került 200 éves névadónk szobrának avatására, amelyet Török Ibolya XVIII. kerületben élő szobrászművész készített.

Micsoda év volt ez!
Mennyi feledhetetlen évforduló! Milleneumi évek.
– Milleneumi Ének – iskolánk legcsodálatosabb hangversenye a Zeneakadémián.
És most, iskolánk évfordulójának éve?
Batthyány Lajos gróf 200 éve született – hősként halt meg a hazáért.
Kodály Zoltán 125 éve született és 45 éve halt meg, ő volt a XX. század legnagyobb magyarja, aki nem ismert megalkuvást művészetben és magyarságban!

Micsoda nevek merülnek most is fel!
Dsida Jenő a 100 éves erdélyi író a Psalmus Hungaricus költeményében a nemzeti hűség, a történelmi felelősség és a kisebbségi lét szívszorító kérdéseivel foglalkozó poéta volt.
Ferencsik János karmester, aki a XX. sz. magyar zeneszerzőinek leghűebb tolmácsolója volt, aki a világkarrier helyett vállalta itthon a hazai zenekultúra élethosszig tartó szolgálatát.
A legismertebb magyar, Árpád-házi Szent Erzsébet, aki fáradhatatlanul dolgozott a szegényekért, betegekért.
Hunyadi János, aki megvédte a törököktől Európát, akinek a legnagyobb magyar királyunkat, Mátyás királyt, és a déli harangszót köszönhetjük.
Klebelsberg Kuno gróf, aki figyelmezteti nemzetünket a „széles népréteg” értelmi szintjének emelésére, az európai szintű értelmiségi- és köztisztviselői elit kiképzésére, a magyar kultúra és tudomány nemzetközi versenyképességének biztosítására.
Mányoki Ádám 250 éve halt meg, aki II. Rákóczi Ferenc fejedelemnek, egy-talpig nemes, népéért mindenét feláldozó királyi méltóságú főúrnak a portréját festette meg.
100 éve halt meg Podmaniczky Frigyes báró, aki talán a legtöbbet tett Pest-Buda világvárossá alakulásáért, az elképzelései alapján épültek a dunai rakpartok, a körutak, s a világon egyedülállóan szép és egységes belváros.

S idén, hogy csak két fontos évfordulót említsek: a Biblia évét – azét a könyvét – amely az európai egységért és civilizációért egymagában többet tett, mint száz proklamáció és törvény.
A reneszánsz évét, amely a magyar történelem egyik legdicsőségesebb korszakát és legnagyobb uralkodóját hozta el Magyarországnak.
Nem lehet mindenkiből király, szent, művész, tudós, kiváló államférfi.
De példájuk örök és arra tanít hogy, mindenki képessége és legjobb tudása szerint tegye a dolgát az életben.

Vörösmarty szavaival élve:
Mi dolgunk a világon? Küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll…
Arra tanítjuk a gyermekeket, hogy nem a vagyon és a hírnév a lényeg, hanem a tett, az alkotás!
Nem kérdezem kedves régi vörösmartys diákok, csináltatok-e karriert. Van-e házatok? Mercédesszel jöttetek-e? Mennyi pénz van a bankszámlátokon?
Ma, amikor teljesen felborult a világ értékrendje a következő kérdést teszem fel nektek:
Mit tesztek az életben?
Hasznára vagytok-e családotoknak, lakhelyeteknek, országotoknak, népeteknek?
Teszitek-e „rendületlenül” a dolgotokat?
Néha megadatik az életben, hogy az ember olyan kegyelmi pillanatok, események részese, amelyben úgy érezheti, hogy érdemes volt megszületnie.

A mai „születésnapi” rendezvényt is azzal a szándékkal készítettük elő, hogy maradandó élményben legyen részünk, hogy megerősödjünk, egymás társaságában és rádöbbenjünk közösségünk erejére. Tudatosodjon bennünk, hogy hirdetett értékeink utat mutatnak ebben a zavaros világban.
Iskolánkban sok a rendezvény, a közös ünnep. Most is, mint mindig az előkészületek utolsó néhány napjában hatalmába kerített a szorongás, és a kétség: Vajon érdemes-e kétezer embert mozgósítva előkészíteni ezt a nagy rendezvényt?
Amikor beléptem délután ide s elkezdtek szállingózni az emberek és benépesült a hatalmas sportkastély, megszűnt a szédítő üresség. Minden erőfeszítés értelmet nyert, minden mozaik összeállt, minden fáradozás megtérülni látszott, mert beköltözött hozzánk az összetartozás érzése és a szeretet.

Ez a műsor hála és köszönet azért az 50 évért, s a benne kapott ajándékokért, amellyel elhalmoztak bennünket a Rendessy telepről, Kispest kertvárosból, Havanna lakótelepről, (korábban Állami Telep), a belvárosból és az agglomerációból idejáró gyerekek, családok.
Mennyi tanítás, üzenet érkezett a tanítványokhoz a Vörösmarty iskola falai között.
Mennyi vigasztalás, útbaigazítás, figyelmeztetés, biztatás hangzott el az 50 év során.
Évnyitók, évzárók, ballagások, érettségik, nemzeti ünnepek, szalagavatók, Vörösmarty Nap, szavaló-, prózamondó-, kórus versenyek, szereplések, utazások, megannyi izgalom, megerősítés, mennyi közös élmény! A hétköznapok kudarcai, örömei, fájdalmai, sikerei.
Amikor az iskolát ünnepeljük, nemcsak falakról, tárgyakról van szó, hanem a közöttük élő egységről, szeretetről, a mi közösségünkről, a Vörösmarty iskola népéről, a mindenkori tanítványokról, a tanárokról, szülőkről.

A Vörösmartyt is megérintette néhányszor a „racionalizálás” szele, de ezek a kísérletek mind kudarcba fulladtak. A vörösmartysok ellen tudtak állni ezeknek a próbálkozásoknak, amiben fontos szerepet játszottak a nevelési eszményünkhöz és az épületünkhöz fűződő érzelmeink is. Ugyan a vár ereje nem a falakban van, (hanem a védők lelkében) de jó tudni, hogy a falak, között miként épül a lélek.
50 éves iskolánknak, közönségünknek és támogatóinknak szeretnénk köszönetet mondani, hogy segítségükkel sikerült emlékezetes szép napot szerezni az évforduló alkalmából rendezett ünnepi gálaműsorunkon. A vendégtáncosoknak, a korábbi és a jelenlegi Botafogós művészeknek köszönjük, hogy az évforduló alkalmából önzetlen szeretettel ajándékoztak meg minket jelenlétükkel és példaértékű művészetükkel. Minden szereplőnek és minden résztvevőnek köszönjük a színvonalas szórakoztatást.

Kívánom, hogy iskolánk maradjon egy nagy család, legyen egy közös szellemiségben felnövekvő nemzedékeket befogadó alma mater, Épüljön általa is a haza, amelyről Vörösmarty Szózata zengett, a „haza” amit magunkban hordozunk éppen úgy, ahogy ő hordoz bennünket ; általa és benne vagyunk, akik vagyunk. Ha ő nem volna, mi sem lennénk többé. „Ez az a föld, melyhez annyi szent nevet egy ezredév csatolt.” (Babits Mihály) Már Eötvös József megmondta, hogy Magyarország jövőjének kérdése a kultúra kérdése. A szabadság biztosítéka a műveltség. Márai Sándor szerint pedig a „műveltség annyi, mint az igazság feltárása és elviselése”. Az iskola nyújt lehetőséget a kultúra fennmaradására, a műveltség megszerzésére.
Hálát adok a sorsnak, hogy a Vörösmarty tantestületéhez tartozom, és hogy a mai napon azokra a régi kollégáimra emlékezhetek, akik barátaim , tanártársaim, pótszüleim voltak, akik első naptól, amikor iskolába léptem, mindmáig részt vállaltak az iskola kultúraátadó, embernemesítő küldetésének teljesítésében.

A Vörösmarty iskolában generációk hosszú sorát képezték a nemzeti műveltség talaján. Becsületességre, emberi tartásra, a közjó, a haza szolgálatára neveltük diákjainkat, és az iskolánk falai között nevelkedett ifjú emberekből Magyarország építői lettek.
Remélem, hogy a VÖRÖSMARTY még sok száz évig méltó őrzője és megújítója lesz népünk, nemzetünk hagyományainak.

A tantestület nevében ígérjük, hogy félelmet és fáradságot nem ismerve mindig lesz erőnk az igazság terjesztéséhez a kultúránk jövőbeni megvédéséhez.
Úgy helyes, ha minden új nemzedék jobbá, szebbé, igazabbá akarja tenni a világot. Jöjjenek azok, akikkel előrébb megy a világ. Ők azok, akiket várunk.
Ha nekik sikerül megvalósítani mindazt a jót, ami minden fiatalban benne van bizonnyal ez az ország boldogabb jövő elé néz.

Megtartó hagyományt, igaz tudományt, megingathatatlan hitet, feltétlen becsületességet, a jövőben bízó reménységet, és messze tekintő minden jót kívánok a következő ötvenedik évfordulóhoz Vörösmarty következő versével:

EMLÉKSOROK
Fáy Andrásnak
A kétes csillag mily sorsot küld le hazánkra,
Nincs bölcs a földön jóslatot adni tudó;
De ha erős akarat fűz láncot honfi szívekből,
És soha nem fordult arccal az ügyre tekint,
Aggodalom nélkül mehetünk a sorsnak elébe:
Élni fog a nemzet s állni szilárdan a hon.
1841. február 23. előtt

Járainé Dr. Bődi Györgyi

igazgató